Erő

Kedves Olvasók!

Miközben azon gondolkodtunk, miről ismerszik meg az erős ember, honnan lehet erőt meríteni, és hogyan lehet az emberi erőt a pusztítás helyett a jóság szolgálatába állítani, figyeltük azt is, milyen jövőképe van ma az erejük teljében lévőknek. Túl sokan gondolnak szorongva a jövőre – ez derült ki a hétköznapi beszélgetésekből, a médiából, de még Európa legnagyobb jövőfesztiválján, a Brain Bar számos előadásán is. Sőt gyakran azt éreztem, a szorongók kissé lenéző sóhajtással nyugtázzák, ha valaki nem borúlátó. Hiszen – úgy vélik – a derűs ember bizonyára nem fogja fel, milyen irányba halad a világ, nincs tisztában a valósággal: a háborúk szörnyűségével, a küszöbön álló gazdasági válsággal, a klímaapokalipszis közelségével… Holott az igazán józan jövőbe nézőknek nem az a legfontosabb kérdés, mekkora szenvedés és hányféle megpróbáltatás vár ránk, hanem hogyan leszünk képesek az építésre, honnan lesz erőnk a megmaradásra, hogyan menthetjük át egy újrarendeződő világba mindazt, amit értékesnek tartunk. Ugyanis tettre kész derűlátás kell a bizonyossághoz, hogy van dolgunk a jövőben.

Ezzel egyidőben a családi beszélgetések során is sokat beszélünk a jövőről – a fiunk iskolaválasztás előtt áll, számba vesszük, mi érdekli őt, hogyan képzeli el egy hétköznapját a távoli jövőben, fontolgatjuk, mit érdemes tanulni manapság. Mi, felnőttek mosolyogva nyugtázzuk, hogy a gyereket nem érdekli az irodalom, főként reál tantárgyakat szeretne tanulni. Nagyon okos emberek is azt javasolták, hogy természettudományokkal érdemes foglalkozni, mert arra a tudásra szükség lesz bármilyen durva változást tartogatnak is a következő évtizedek. A lelkem mélyén azt boncolgatom, miért nem ujjonganék, ha bölcsésznek készülne – talán amiatt, ahogy a világ viszonyul hozzájuk. Hiszen ismerem én is a kedvesnek szánt, lesajnáló érdeklődést: „és ezért valaki fizet?”, „van valami szakmád is?”, „ugye, tudod, mindez a munkaerőpiacon mennyire nem számít?”

A Brain Bar a kedvenc fesztiválom, ahol a pszichológustól kezdve az űripari befektetőn, alvásszakértőn, evolúcióbiológuson át a rapperekig számos kiválóság tart inspiráló, gondolatébresztő előadást, de kicsit csalódottan állapítottam meg, hogy az irodalom nem lett releváns szempont, számos előadás bizonygatta, hogy a mesterséges intelligencia milyen fontos eszköz, milyen kihívások vagy jó gyakorlatok vannak jelenleg az oktatás, az energiagazdálkodás vagy a közösségépítés terén, de az nem derült ki, hogy a költők és írók mit gondolnak a jelenről vagy a jövőről. Pedig a történelem számtalanszor igazolta, hogy legelőször ők érzik meg, ők veszik észre, merre tart a világ. Az Isten felfedezése című írásában Karinthy Frigyes is rámutat: „És a valódi tudomány soha nem tagadta a költészet óriási jelentőségét, mondhatnám előjogát, kezdeményező szerepét abban a folyamatban, mely az igazság megismeréséhez vezet, s mely nélkül soha el nem jutna odáig. Sőt, egyre világosabban sejt valami sajátságos törvényszerűséget, mely szerint mindazt, ami van, mindazt, ami lehetséges, először a költészet veszi észre – s a tudomány csak a költészet nyomában kullogva, gyakran csak évezredek múlva jut el odáig, hogy igazolja a költészetet –, a valódi tudomány számára tehát az, hogy a vallás költészete hisz isten létében, egy ok arra, hogy lehetségesnek tartsa isten létezését. Mert íme, mindannak létezését és lehetségességét, amit a tudomány ma igazolt, más szóval felfedezett és feltalált, a költészet régen megérezte – ennek a törvényszerűségnek megismeréséhez nem kell több, csak annyi, hogy jóhiszeműek legyünk, és szó szerint vegyük a költészetet”.

Meggyőződésem, hogy a túlélés biztosítéka is ez. Hiszen olyan bonyolult agyműködésre van szükség ahhoz, hogy megértsük a szimbólumokat, hogy mítoszokat és műalkotásokat hozzunk létre, hogy az evolúciós folyamatok bizonyára azért tették ezt lehetővé, mert ez a faj túléléséhez szükséges. A természet nem pazarol: ekkora energiabefektetés nem történhetett hiába vagy véletlenül – a képzelőerő szerepe nem lehet csupán az, hogy ne unatkozzunk, hogy elszórakoztassuk magunkat és egymást a hosszú téli estéken. Ez kellett a történetek megalkotásához és tovább meséléséhez. A közös történetnek és hitrendszernek pedig fontos szerepe van abban, hogy sok-sok ember képes legyen együttműködni, a Homo sapiensnek épp ez volt a szuperereje a többi emberfajjal szemben – fejti ki több könyvében is Yuval Noah Harari. A tudomány egyetért abban, hogy a jövőben a közösségek erejének kulcsszerepe lesz a megmaradásban. Akkor miért becsüljük alá azokat, akik el tudják mondani a történeteket? Miért becsüljük alá a valóságnak azt a részét, amelyet ma még csak a költők érzékelnek?

Van még egy alkotóeleme a valóságnak, amellyel szemben félszeg a tudomány: a szeretet. Nehéz volna bizonyosat mondani arról, hogyan hat a világban. Mekkora erőt ad egy anya imája, egy apa gondviselése? Milyen erős kapocs már csak az is, ha szeretettel gondolunk valakire? Milyen ellenálló-képességet ad a szeretet, hogyan munkál az egészségünkért? Hogyan válik erőforrássá a szeretés? Egy nagyon erős és szelíd embertől tudjuk, hogy a szeretet Isten legfőbb parancsa – évezredek óta bizonyos, hogy az életet, a túlélést szolgálja.

Miközben ezt a lapszámot szerkesztettük, számos történettel találkoztunk, mely ezt igazolta vissza: a szeretet adott erőt azoknak, akik hazatántorogtak a fogságból, akik szent akarattal folyton újrakezdték a küzdelmet a jóért és az igazság megismeréséért, akik romokból hajlékot építettek, akik észrevették azt is, amit más nem látott meg. Valószínűleg ez békít ki az idő múlásával is.

Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembe nézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány.

Szeretettel,
Bonczidai Éva
főszerkesztő