Kert

Kedves Olvasó!

A kert sokak szerint az idill helye. Ezt hallva arra gondolok, milyen jó volna árnyas kertben olvasgatni egy kora őszi délutánon. Ez valahogy mindig napos szeptember vagy enyhén borongós október eleje – így képzelem. De ha valami igazán elvitathatatlan idillt kellene mondanom, akkor ezt a ráérős olvasást végeérhetetlen nagyvakációban képzelem – szigorúan a gyerekkor egyik békés nyári délelőttjére. Egyszerű idill ez, belátom. A valóság azonban az, hogy nem emlékszem olyanra, hogy valaha egy kertben olvastam volna.

A kert falun, ahol felnőttem, a földdel való kapcsolatot jelenti. Földszagú munkát. Olyat, amelynek azonnali látszatja van. Eleve elrendelt ideje. És remélt áldása.

„Majd jut nekem is két méter föld” – mondogatták időnként keserű napjaikon a felnőttek. Sokadjára hallottam ezt, mire megértettem, hogy a temetőről beszélnek ilyenkor, és nem az ágyásokról. Pedig a földbe való visszatérés gondolata akkoriban a gyerek számára is ugyanolyan természetes volt, mint az élet és a föld hétköznapi kapcsolata.

Nagyon szeretem a temetőkerteket is. A semmi máshoz nem hasonlító csendjét. A csendet, amely mégis csupa élet, zsong a kert a sírkövek körül, csak az ember halkul el. Ennek az elhalkulásnak is van nesze – óvatos léptekből, suttogóra fogott fojtott párbeszédekből, megtorpanásokból, sírfeliratok magunk elé mormolásából áll össze.

Nemrég San Michele-szigetén sétálhattam – ez a Velencei-lagúnában fekvő több mint száz sziget egyike, egy temető gyönyörű ciprusokkal, a 15. században isztriai márványból emelt templommal, kolostorral. A sziget egy része olyan volt, mint egy furcsa olvasnivalót kínáló, bizarr könyvtár – hatalmas, betonból öntött polcrendszerek nevekkel, évszámokkal. Odébb négy oldalról is körüljárható tömbökből egész labirintus – praktikus szekrények, egyre szűkülő, egyre kisebb fiókokkal. Végül már csak cipősdoboznyi tárlók oldalán kaphatott helyet egy-egy fotó, név és két végérvényes évszám. A ciprusokkal díszített kert váratlanul szembesített azzal, hogy bizony, nem jut mindenkinek két méter föld. Csak a 19. század óta hozzák ide a halottaikat a vízre épült város lakói, de már több mint száz éve betelt a temető, ezért csak a védett vagy nevezetes sírhelyek maradhatnak háborítatlanok, az egyszerű polgárokat tíz év letelte után kihantolják és a csontokat közös sírgödörben tárolják, hogy helyet teremtsenek az új temetésekhez. A „Befogad és kitaszít a világ” rítusának borzongató szintje ez.

A könnyedén kibomló kötelék ma már ott van az élőkkel való kapcsolatunkban is. Csoóri Sándor Jegyzetek a kertben II. című írásában említi: „Az egyik közgazdász ismerősöm jegyzeteire magától értetődő otthonossággal szállt le tegnap egy katicabogár. Ismerősöm hivatali ridegséggel söpörte le papírjáról az üde jövevényt. Meghökkentem ettől az idegen mozdulattól. Mintha egész gyerekkorát, a mondókák s a népdalok ősi világát lökte volna el magától. Nem szóltam neki semmit, de a barbár pillanatban eszembe jutott Illyés egyik emlékezetes kérdése: »Mi bonyolultabb s finomabb összetételű egy svájci óránál? Egy alma.« A zsebóra helyett mondhatott volna közgazdaságtant, s az alma helyett katicabogarat is!” Lám, ilyen kis elmulasztott örömökkel, el nem mondott rigmusokkal teljesedik be az elidegenedés. Egyáltalán felismerjük-e a hétköznapok kínálta játékok lehetőségét, a valóság mélyebb rétegeihez való kapcsolódás esélyét?

Szintén ő írja a Forgácsok a földön című jegyzeteiben: „Nyár volt vagy ősz, én a küszöb átlépése előtt mindig a kerttel kezdtem. Talán azért, mert hazaérni én nemcsak anyámhoz, apámhoz akartam, de a diólevélhez, a gyalogútra boruló rozshoz, a nyúl-megrágta káposztatorzsákhoz is. Sőt mintha minden emlékem külön haza akart volna érkezni velem. Ha eredetemet kutatnám egyszer, a természetről kellene beszélnem. S mindenekelőtt a kertről, ahol a természettel közelebbről megismerkedtem.”

A kert a vágyakozást is jelenti. Gyakran a honvágyat. Bizonyára a lélek is legalább olyan pontos érzékelővel bír, mint a műholdak, amelyek GPS-koordinátákat rendelnek a tartózkodási helyünkhöz. Csak olykor épp a fény dőlésszögéből, az árnyak sanda kúszásából, illatokból, hangokból, apró rezdülésekből rajzolják meg egy-egy fontos hely koordinátáit. Van néhány otthon-növény az életemben, olyan helyekhez kötődnek, ahova hazajártam egykor – van köztük diófa, bazsarózsa és akinek a nevét sem tudom, ezért Gerzsonnak hívom. Ez a név állítólag azt jelenti, hogy idegen. A diófát azóta kivágták, a bazsarózsát átültették, Gerzsont pedig legyőzte a fagy. Ha elképzelem, milyen volna a kert, amely az otthonom lenne, ők mindig ott laknak benne, fény ragyogja körül őket, olyan, mint réges-régen.

Egy régi kert képe dereng fel a nagy szerelmek mögött is – gondolhatunk akár az Éden biztonságára vagy az Énekek éneke vágyakból épült kertjére. Madách falanszterében Ádám és Éva szerelmi vallomása után hangzik el az alábbi párbeszéd:

„Tudós: Ez őrülés. – Sajátságos, valóban,

A múlt kisértetét feltűnni látni

Világos századunkban. – Honnan ez?

Ádám: az édenkertnek egy késő sugára.”

Gondoljuk végig, miféle falansztert építünk, amikor mindent csak racionálisan akarunk megérteni, amikor már a szerelmet is cinizmussal szemléljük vagy pragmatikus megfontolásokkal rakjuk körbe. Lehetünk ennél idegenebbek?

A kertről való gondoskodásban viszont jelen vannak a szeretés gesztusai is: abban, ahogy az ember elkerít a világból egy részt magának és az övéinek, ahogy beülteti gondosan válogatott széppel és jóval, táplálja ezeket, miközben folyamatosan küszködik, hogy megóvja a gyomoktól és a vadaktól.

Az összetartozás sokrétű tapasztalatához is hozzásegít a kert, hiszen az ember szembesül azzal, hogy a természet hatalmasabb, a vadon erősebb nála – amint a kertész akár csak egyetlen hétre leveszi a tekintetét a kertről, idegen burjánzás foglal teret, bekúszik oda a káosz. Ezért éberségre tanít, szolgálatra nevel, az idegenség ellen ezzel a készenléttel, ezzel a szeretettel vértez fel a kert.

Szeretettel,
Bonczidai Éva
főszerkesztő