Kedves Olvasók!
Amikor felmerült a Magyar Kultúra magazin ötlete, rögtön tudtam, hogy szeretném bemutatni azokat az embereket, akiknek örülök, mert a kortársuk lehetek. Az első lendülettel egy több száz nevet tartalmazó listát írtam azokról, akikkel feltétlenül és mihamarabb beszélgetnünk kell. Több száz ember a Kárpát-medencéből! Olyanok, akiket érdemes meghallgatni.
(Bizakodó lettem, lelkesült, és hirtelen nem is értettem, hogy lehet bármi problémánk, ha ennyi remek ember él köztünk.)
Aztán a tervezés során sok kérdéssel szembesítettek. Ugyan mire kell egy nyomtatott magazin? Mit tudtok elmondani a magyar kultúráról, amikor ennyire megosztott a magyar kulturális élet? Miért kellene a pandémia idején ekkora fába vágni a fejszét? Én meg válasz vagy magyarázkodás helyett csak szorongattam a kezemben azt az azóta is folyamatosan bővülő névsort.
Most sincs több válaszom, csak ennyi: bölcs emberek járnak előttünk, csodálatos kortársak között élünk.
El kell mondanunk a történeteket – ezt érzem minden igazi beszélgetés után, és ezt igazolja a változóban lévő világ is. Ha majd több évtized múlva, felvetődik a kérdés, miről szólt a kétezerhúszas évek eleje – (makacsul hiszem, akkor is lesz, aki kérdéseket tegyen fel) –, bizonyára szerepelnek majd a válaszban olyan kifejezések, mint a pandémia, klímaváltozás, migráció, adat… De ha most tevődik fel ez a kérdés, a válasz az életünkről szól. Ha őszinték vagyunk, a válasz egy történet – veszteségekről, áldásról, próbák idejéről és gondviselésről.
Ady Endre 114 éve tette fel a kérdést: „A Duna-parton sohse éltek / Boldog, erős, kacagó népek?” Ez zakatolt bennem, amikor úgy döntöttem, a Dunáról szóljon az első lapszám.
Olvassák szeretettel!
Bonczidai Éva
főszerkesztő
